Néha attól félek, hasonlítok rá. Végül is nem lenne meglepő, elég közeli ismerettséget ápolunk születésem óta, volt időm eltanulni a hülyeséget. Emlékszem még azokra az időkre, mikor folyton féltem, sírtam, hisztiztem, utáltam mindenkit, ítélkeztem és mégtöbbet hisztiztem. Mostanában is ellátogat hozzám ez az állapot, mikor három óránál többet töltök kellemesnek alig nevezhető társaságában. Ilyenkor megrendül a nem tudom eldönteni, ez egy valós személyiség, vagy csak volt egy "leggyengébb láncszem", akit megfertőzött ez a rosszindulat.

Általában úgy nyomom el magamban ezt a kis görcsöt, ahogy az elő van írva, ez egy olyan valami, amit nem szabad engedni tombolni. Ez nem olyan, mint egy gyerek, hogy kiugrálja magát, kidől és lefekszik aludni. Nem, ez tornádót kreál, gyufát dob a benzinre, feléget egy egész várost, végül jöhet egy jó kis özönvíz.  Nekem pedig ezek után menteni kéne, ami menthető, vagy új várost építeni a szarból, amit maga mögött hagyott. Hát egy mély meghajlással kell azt mondanom, hogy én csak amiatt vagyok hajlandó megszívni a brét, ami valóban az én bűnöm. Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy ez az rosszindulatból formált szobor engem mintáz, ez nem én vagyok, hanem az, aki a szobrot szép lassan megépítette. Én az vagyok, aki ezt az undorító alkotást le fogja bontani.

Nem kívánok rá hasonlítani semmilyen formában. Eddig sem kívántam. Egyszerű áldozat voltam, egy meglehetősen buta áldozata a saját gyávaságomnak és hiszékenységemnek. Ez a szobor rajtam is múlott, hiszen hagytam, hogy megépüljön, nem löktem le az alkotót a létrájáról. De ami késik, nem múlik, az alkotó már nem alkot, csak próbálja újraépíteni azt, amit én lerombolok.
Nem kívánok ilyen lenni. Nem akarom elítélni az embereket a kinézetük alapján, majd egy álszent mosollyal azt mondani, hogy senkit nem szabad semmilyen módon bántani. Nem akarok minden embert egy kalap alá venni, hogy aztán hevesen kijelentsem, minden ember egyedi és megismételhetetlen. Nem akarok hiteltelen és olcsó lenni.