let's fall apart together now2015.06.24. 01:55, VicLittle
Megint valami olyasmit akartam létrehozni, ami nem köthető hozzám, még csak álcaként sem. Igazából már évek óta tudom, hogy önmagamat nem fogom megtalálni, csak létrehozni tudok valami olyat, amire ráragaszthatok egy kis papírt, alkoholfilces "én" felirattal. Szánalmas próbálkozások voltak az elmúlt idők bejegyzései is kinézetei, megmondom őszintén, az oké, hogy alkotok valamit különféle alapokból, ami a leginkább magamra emlékeztet, de ez az erőltetett szarság a legkevésbé sem emlékeztet magamra, akárhogyan is nézem. Bármennyire is szeretem más emberektől látni a költői titokzatosságot egy barokkos körmondatba csomagolva, ez nem fér bele abba a zsákba, amit szívesen kibasznék az utca közepére. Én inkább vagyok egyenes és vulgáris, mintsem titokzatos. IRL ezt nem volt nehéz elfogadni, sőt, de az interneten senki nem tudja, hogy valójában egy lamantin vagyok. Ellenben persze még most sem vagyok teljesen elégedett, de soha nem is leszek az, ez egyfajta saját hülyeségem, hogy az elégedettség egyenlő azzal, hogy már nem akarok többet az élettől és ennyi volt. Lehetne jobb a design - emlékszem, régen mennyire utáltam ezt a szót -, kipróbálhatnék valami merészebbet, valami újat, de a kurva életbe is, ehhez volt kedvem, annyi hétnyi szenvedés után, értelmetlen harcot vívva a Photoshoppal, végre megszületett az, amit valaminek lehet hívni. Senki nem akarja látni az ide vezető utat. Senki.
Hogy meséljek is valamit az életről, múlthét keddtől vasárnapig végig Dáviddal voltam. Keddtől péntekig az általam 50 órás paradoxonként emlegetett istenverését csináltam, szombat-vasárnap meg hirtelen ötlettől elvezérelve úgy döntött a medve, hogy lejön hozzánk. Visszatérve az 50 órás paradoxonra, pontosan akkora időpocsékolás volt, mint amekkorára számítottam, és amekkorának elmesélték. Wekerlén kellett egy gyerektáborban segítenem másik két lánnyal a gimiből. Tulajdonképpen nem sok feladatunk volt, mivel egy kézművestábort szerveztek, egészen pontosan egy agyagtábort, és a gyerekek fele visszajáró vendég volt, a többi meg egy nap után tudta, mit kell csinálni, tehát végső soron olyan kurva feleslegesek voltunk, mint az Oreo reklám. A porontyok 7-8 éves létükre királyabb dolgokat raktok össze agyagból, mint én valaha gyurmából. A legtöbb feladat, amit egy nap csináltunk, annyi volt, hogy kihordtuk nekik a reggelit, meg figyeltünk rájuk az udvaron, hogy azért mégse kössék fel egymást ugrálókötéllel az első fára. Viszont szerencsére értelmes kölykök voltak, bár nem mondom, volt egy hatodikos kis csaj, akire úgy néha rászóltam volna, hogy nem ő szarta a spanyolviaszt. Szerdától meg már egyébként is gyorsan eltelt az a 4 óra, és még mindig azt mondom, jobban jártam ezzel, mint bármilyen más melóval.
Csütörtökön volt az, hogy Dávidkámat bekísértem a suliba az érettségi eredményeiért, hogy aztán együtt mehessünk Prókaival inni. Hát a Prókai már ott volt, mikor mi megérkeztünk, úgyhogy volt társaságom, és ahogy ő mondta: "Figyelj, Kocka, amíg te bent voltál, mi megismertük egymást." De egyébként tényleg jól elbeszélgettünk. Vicces volt, hogy a harmadik kör sör után - én egyet nem bírtam meginni, lol - mélyen a szemembe nézett, és elkezdte mondani: "Én ezt nem azért mondom, félre ne értsd, de én olyan barátnőt szeretnék, mint amilyen te vagy. Csendben vagy, elfoglalod magad, nem szólsz bele mindenbe. Az enyém folyamatosan pofázik és jobb akar lenni nálam." Aranyos volt, és pozitív csalódásként ért, hogy ilyen volt velem. Azelőtt, mikor még idegesebb típus voltam, nem kedveltem, mivel gyakorlatilag folyamatosan félreértettem - ó, az áldott túlérzékenység. De csütörtökön rájöttem arra, hogy hé, ez az ember tulajdonképpen kedvel, sőt, szeret, és a barátom akar lenni, hát akkor legyünk barátok. Máskülönben a hazaút vicces volt, mivel a srácok legalább 4 sört és 1 felest megittak, és nem azt mondom, hogy részegek voltak, és azt se tudták, mit beszélnek, de jól érezték magukat. Én ezzel szemben egy mogorva ribancként caplattam mellettük, mert olyan éhes voltam, mintha nem adnának nekem rendesen enni. Ilyenkor egyébként mindig attól félek, hogy az, aki nem ismer annyira, azt gondolja, át akarom szúrni a szívét egy villanyoszloppal, és aztán mehetek oda awkward módon, hogy ja, szeretlek, csak kurvára éhen voltam dögölve.
|