Van nekem és Dávidnak egy kedves közös ismerősünk, akin gyakran csak fogjuk a fejünket, hogy miért és úgy egyáltalán hogyan lehet valaki ennyire szűklátókörű, és még pár jelzőt hozzá tudnék csapni. Na de nemodabuda, én ezt a bejegyzést most nem azért indítom ezzel, mert ki akarom beszélni a háta mögött - én az itt leírtakat neki is elmondom nagyon szívesen, ha hajlandó megérteni, amit közvetíteni szeretnék. Csak azért indítok ezzel, mert engem valamiféle különös örömmel tölt el az, ha másoknak, vagy akár csak magamnak elemezgethetem bizonyos embertársaim viselkedését.
Emberünkkel egyébként már többször összevesztem Facebookos beszélgetések keretein belül, és egy idő után már tényleg az volt bennem, ha rám írt, hogy na, tuti össze fogunk veszni. És ez nem a bennem lappangó pesszimizmus, hanem a szimpla tudat, hogy megint elkezd panaszkodni/okoskodni, én pedig akármit mondhatok, konfrontálódás lesz a vége. Viszont ha őszinte akarok lenni, egy idő után már nem is érdekelt, mi a problémája - amiből mindig akad, és mindig olyan egyszerűek -, hát ha nem fogadja az agya a küldött fájlokat, akkor miért is kellene törnöm magam? Ha ennyire nem tetszik neki az én véleményem, ha ennyire erős és önálló, akkor találjon megoldást saját maga, ha pedig vannak más barátai rajtam kívül, akik azt mondják, amit a kicsi fülei hallani szeretnének, akkor forduljon hozzájuk. Én sajnos úgy lettem kódolva, hogy azt mondom, amit én gondolok, nem azt, amit a beszélgetőpartner.
Dávidnak is meg van róla a véleménye - nem utálja, mint ahogy én sem, de meg van róla a véleménye.
Ő is tipikusan az az ember, aki feljebbvalónak, különlegesebbnek gondolja magát a többinél, pedig hát pontosan ugyanolyan dolgokat mond és tesz, mint bárki más. Mást kritizál, aki boldogabb mint ő, ahelyett, hogy példát venne az életéről, összehasonlítaná a sajátjával, és leszűrné az egészből, hogy mi a hiba. Mert akár tetszik, akár nem, néha másokhoz kell hasonlítani magunkat ahhoz, hogy fejlődjünk.

Már egy hete agyaltam valami fejléc és design ötleten. A fejléc tegnap megszületett, és nem hazudok, olyan jól sikerült, hogy egy pillanatra nem hittem el, hogy én csináltam. A sors iróniája, hogy a design megálmodásával eddig annyi időt basztam el, hogy az már egészségtelen. Mostanság kezdett el valami kialakulni, de annyira nem hűdehajde, hogy fel is akarjam rakni.