Én tulajdonképpen egész eddigi életemben az alapján ítéltem meg magam, amit a szüleim vágtak hozzám dühükben, vagy csak úgy, mert azt gondolták, mindenhol úgy viselkedem, mint otthon, és akkor én bizonyára ilyen és ilyen vagyok. Soha nem volt más, amiből építkezhettem volna, hiszen nem jártam el semerre. Amióta Dáviddal együtt vagyok, azóta kezdtem el az ő segítségével kiépíteni a saját kis szociális életemet, aminek ennél fogva ő is a szerves része lesz nagy valószínűséggel még azután is, ha esetleg eljutunk arra a pontra, hogy már nem tudunk tovább együttműködni. De nem bánom. Most még nem. A későbbi eseményekig pedig még el is kell jutni. Majd egyszer kitalálom, hogy mit kezdjek magammal, mikor jól megbánom. Mindenesetre nem szégyen segítséget kérni és más emberekre támaszkodni egy időre, ha valamivel kapcsolatban azt érezzük, egyedül kevesek vagyunk hozzá.

Hogy miért is nem jártam el eddig konkrétan sehová, az legalább annyira az én hibám, mint a szüleimé. Ők mondtak nekem dolgokat, amiket nem feltétlenül lett volna szabad szülőként, én pedig mindent kérdés nélkül elhittem, és ezek alapján én szépen el is bíráltam magam egy idegesítő, önző, picsogó szerencsétlennek, aki életképtelen és alkalmatlan az emberi kapcsolatok kialakítására. Na hát azzal a lendülettel, ahogy én ezt eldöntöttem magamban, elkezdtem akaratlanul is megfelelni ennek a képnek. Elhatárolódtam az emberektől, hisztis és követelőző lettem, sírt a szám és utáltam mindent. Mindenről és mindenkiről volt véleményem, ami természetesen totál hülyeség volt. Azt kell mondjam, régebben mindamellett, hogy buta voltam, mint a föld legtöbbször, előszeretettel próbáltam meg eljátszani, hogy okosabb vagyok nálad. Persze ezt nem azt jelenti, hogy akkoriban nem voltak jó tulajdonságaim, mert voltak. Csak hiszékeny és fogékony voltam, magamba szívtam az információt - a szüleim szavait -, és nem eresztettem el, hittem benne, mintha valami szentírás lett volna. (zárójelben jegyzem meg azt, hogy nekem pontosan emiatt a tapasztalatom miatt van az a meggyőződésem, hogy a hit nagyon rossz dolgokra képes, ha nem a számunkra kedvező, a jólétünkhöz hozzájáruló dolgokban hiszünk)

A szüleim részéről a legfőbb probléma az összetartás és az összhang hiánya volt. Nem tudom, hogy bátyámat milyen körülmények között, hogyan nevelték fel, de azt tudom, hogy ez a két ember, mikor én megszülettem, már rég nem volt képes együttműködni és ennélfogva nem kaptam meg tőlük a kellő érzelmi stabilitást. Nem hibáztatom őket egyáltalán, viszont tény, hogy ők is csinálhatták volna okosabban, ugyanúgy, ahogyan én is.
Az érzelmi stabilitás hiánya mellett meg kell említenem, hogy édesanyám és édesapám két nagyon hasonló személyiség azt tekintve, hogy mindketten akaratosak, arrogánsak és hiszékenyek. Ennek kapcsán mondom én mindig azt, hogy nem jó, ha két ember tulajdonságai - legyenek azok a tulajdonságok akár jók, akár rosszak - nagyon megegyeznek. A legjobb mindenképpen az, ha két ember tulajdonságai kiegészítik egymást, és ezt korántsem annyira nehéz összehozni, mint amennyire azt egyesek gondolják.
Ők lehettek volna türelmesebbek, kevésbé követelőzőek velem szemben, valamint nem a saját akaratukat, véleményüket kellett volna rám erőltetniük, és mindemellett esetleg megtehették volna azt, hogyha kérdeztem, mert nem értettem valamit, akkor lebaszás helyett magyarázattal szolgálnak - bár ez inkább édesanyámra jellemző mind a mai napig. Úgy gondolom, túl sok elvárást állítottak fel velem szemben, és keveset segítettek abban, hogy ezeknek az elvárásoknak eleget tegyek. De nyilván nekem is van bűnöm, hiszen én is felvettem a stílusukat velük szemben, és fel is veszem mind a mai napig, ha olyan kedvemben találnak meg, én is ugyanúgy teszek a tűzre. És mint tudjuk, az is hülye, aki elkezdi, és az is, aki folytatja.
Persze ez nyilván nem arról szól, hogy utálom a szüleimet és egy kecskeáldozós koncerten az ő nevüket suttognám az áldozó oltár fölött. Én őszintén szólva nagyon örülök, hogy a szüleim olyanok, amilyenek, hiszen a sok hátrány mellett ugyanúgy el tudom mondani, hogy származott előnyöm is a dolgokból. Azt hiszem, nekik hála megtanultam, hogy a legszarabb helyzetből is ki lehet hozni a legjobbat, és minden viszonylagos. Ha őszinte akarok lenni, nem érzem hátrányosnak a helyzetemet, és nem gondolom azt - már -, hogy jobb lenne máshogy.

És most így a végén fel kell tennem a kérdést. Van még igény ilyen jellegű postokra? Már szükségét érzem megkérdezni, mert azt gondolom, ezt az egészet már rég nem csak a saját szórakoztatásomra csinálom, hanem a te szórakoztatásodra is. Aztán ugyebár nem jó dolog olyat kínálni, ami a közönségnek annyira nem tetszik.