Vasárnap este tört rám ez a szerencsétlen, hogy én egy ilyen negatív jelző vagyok, meg egy olyan negatív jelző vagyok, fújj vagyok, de még milyen gigamega fújj, mindenki szebb, ügyesebb, okosabb, kedvesebb nálam, semmit nem ér az egész életem és ha itt helyben elvarázsolna egy tündérke egy párhuzamos univerzumba, senki nem venné észre, hogy a hülye fejem nincs többé. Meg kell mondjam, régebben úgy ragaszkodtam, úgy kapaszkodtam tíz körömmel ebbe a szerencsétlenbe, mintha legalábbis a szülőanyám lenne, ő volt a legjobb barátom, a megértő társam - hiszen mindig egyetértett velem abban, hogy semmit nem érek -, a mennyei manna, a mindenség elmélete. Most meg már két lábbal rúgnám le a verandáról, ahányszor meglátom a rusnya pofáját. De a zsigerből jövő undor és megvetés ellenére is betessékelem, meghallgatom kínját, baját, öntök neki teát, szedek neki levest, másodikfélének meg töltöttpaprikát, hagyom, hogy nálam aludjon, majd ha kipihente magát, összetörte a poharaim, eldobálta a könyveim és elhasználta a melegvizet, útjára engedem, mellőzve a szép szavakat és meleg öleléseket. Jogos lenne a kérdés, hogy miért fogadom be és miért dédelgetem. Mert az embernek meg kell fognia a saját kezét, meg kell szorítania és meg kell simogatnia, miközben azt mondja magának, "nem hagylak hátra". Még akkor is, ha éppen annak az oldalának a kezét kell szorongatnia, amelyiket normális esetben felpofozna, megrugdosna, és otthagyná a Deákon söröző-borozó fiataloknak és a mindenféle nyelven kommunikáló turistáknak. Mert ha én nem fogom meg a kezem, más sem fogja megfogni, ha én hátra hagyom magam, mindenki más is így fog tenni. És nem számít, hogy a legundorítóbb vagy a legszánalmasabb részem az, amelyiknek meg kell mondanom egy anya mindent látó, bölcs mosolyával, hogy "nem vagy egyedül, megvan a helyed a világban", nem számít, mennyire nem akarom még csak a levegőt sem mellette venni, akkor is meg kell neki mondanom. Nem mondhatom azt neki, hogy "nem szeretlek, menj innen", nem mondhatom azt, hogy "szűnj meg létezni". Nem mondhatom, mert bassza meg, az én részem, egy rész, ami nélkül az egész is eltűnhetne a rizsporos picsába. Várhatok én akármilyen isteni csodát és baráti-bajtársi segítséget, ha magamon nem segítek azzal, hogy elismerem, szükségem van a segítségre, mert félek egyedül, és ahhoz, hogy ne féljek, szükségem van másokra. Nincs értelme tönkre tennem az életem, és a körülöttem lévő életet csak azért, hogy azt mondhassam, "egyedül is boldogulok, mert független vagyok és szopjatokle". Máskülönben pedig szidhatnám az élő istent mindenért, amim nincs, de hosszútávon kifizetődőbb, ha hálás vagyok azért, amim van, megbecsülöm és gyarapítom.