Van nekem és Dávidnak egy kedves közös ismerősünk, akin gyakran csak fogjuk a fejünket, hogy miért és úgy egyáltalán hogyan lehet valaki ennyire szűklátókörű, és még pár jelzőt hozzá tudnék csapni. Na de nemodabuda, én ezt a bejegyzést most nem azért indítom ezzel, mert ki akarom beszélni a háta mögött - én az itt leírtakat neki is elmondom nagyon szívesen, ha hajlandó megérteni, amit közvetíteni szeretnék. Csak azért indítok ezzel, mert engem valamiféle különös örömmel tölt el az, ha másoknak, vagy akár csak magamnak elemezgethetem bizonyos embertársaim viselkedését.
Emberünkkel egyébként már többször összevesztem Facebookos beszélgetések keretein belül, és egy idő után már tényleg az volt bennem, ha rám írt, hogy na, tuti össze fogunk veszni. És ez nem a bennem lappangó pesszimizmus, hanem a szimpla tudat, hogy megint elkezd panaszkodni/okoskodni, én pedig akármit mondhatok, konfrontálódás lesz a vége. Viszont ha őszinte akarok lenni, egy idő után már nem is érdekelt, mi a problémája - amiből mindig akad, és mindig olyan egyszerűek -, hát ha nem fogadja az agya a küldött fájlokat, akkor miért is kellene törnöm magam? Ha ennyire nem tetszik neki az én véleményem, ha ennyire erős és önálló, akkor találjon megoldást saját maga, ha pedig vannak más barátai rajtam kívül, akik azt mondják, amit a kicsi fülei hallani szeretnének, akkor forduljon hozzájuk. Én sajnos úgy lettem kódolva, hogy azt mondom, amit én gondolok, nem azt, amit a beszélgetőpartner.
Dávidnak is meg van róla a véleménye - nem utálja, mint ahogy én sem, de meg van róla a véleménye.
Ő is tipikusan az az ember, aki feljebbvalónak, különlegesebbnek gondolja magát a többinél, pedig hát pontosan ugyanolyan dolgokat mond és tesz, mint bárki más. Mást kritizál, aki boldogabb mint ő, ahelyett, hogy példát venne az életéről, összehasonlítaná a sajátjával, és leszűrné az egészből, hogy mi a hiba. Mert akár tetszik, akár nem, néha másokhoz kell hasonlítani magunkat ahhoz, hogy fejlődjünk.

Már egy hete agyaltam valami fejléc és design ötleten. A fejléc tegnap megszületett, és nem hazudok, olyan jól sikerült, hogy egy pillanatra nem hittem el, hogy én csináltam. A sors iróniája, hogy a design megálmodásával eddig annyi időt basztam el, hogy az már egészségtelen. Mostanság kezdett el valami kialakulni, de annyira nem hűdehajde, hogy fel is akarjam rakni.

Néha attól félek, hasonlítok rá. Végül is nem lenne meglepő, elég közeli ismerettséget ápolunk születésem óta, volt időm eltanulni a hülyeséget. Emlékszem még azokra az időkre, mikor folyton féltem, sírtam, hisztiztem, utáltam mindenkit, ítélkeztem és mégtöbbet hisztiztem. Mostanában is ellátogat hozzám ez az állapot, mikor három óránál többet töltök kellemesnek alig nevezhető társaságában. Ilyenkor megrendül a nem tudom eldönteni, ez egy valós személyiség, vagy csak volt egy "leggyengébb láncszem", akit megfertőzött ez a rosszindulat.

Általában úgy nyomom el magamban ezt a kis görcsöt, ahogy az elő van írva, ez egy olyan valami, amit nem szabad engedni tombolni. Ez nem olyan, mint egy gyerek, hogy kiugrálja magát, kidől és lefekszik aludni. Nem, ez tornádót kreál, gyufát dob a benzinre, feléget egy egész várost, végül jöhet egy jó kis özönvíz.  Nekem pedig ezek után menteni kéne, ami menthető, vagy új várost építeni a szarból, amit maga mögött hagyott. Hát egy mély meghajlással kell azt mondanom, hogy én csak amiatt vagyok hajlandó megszívni a brét, ami valóban az én bűnöm. Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy ez az rosszindulatból formált szobor engem mintáz, ez nem én vagyok, hanem az, aki a szobrot szép lassan megépítette. Én az vagyok, aki ezt az undorító alkotást le fogja bontani.

Nem kívánok rá hasonlítani semmilyen formában. Eddig sem kívántam. Egyszerű áldozat voltam, egy meglehetősen buta áldozata a saját gyávaságomnak és hiszékenységemnek. Ez a szobor rajtam is múlott, hiszen hagytam, hogy megépüljön, nem löktem le az alkotót a létrájáról. De ami késik, nem múlik, az alkotó már nem alkot, csak próbálja újraépíteni azt, amit én lerombolok.
Nem kívánok ilyen lenni. Nem akarom elítélni az embereket a kinézetük alapján, majd egy álszent mosollyal azt mondani, hogy senkit nem szabad semmilyen módon bántani. Nem akarok minden embert egy kalap alá venni, hogy aztán hevesen kijelentsem, minden ember egyedi és megismételhetetlen. Nem akarok hiteltelen és olcsó lenni.

A vendéget ki tudod dobni szép szavakkal és perceken át tartó szabadkozással a lakásodból, ha már nincs hozzá energiád és amúgy is utálod. A tönkrement kapcsolatodnak véget tudsz vetni egyetlen szóval, ha úgy érzed, nem bírod tovább azzal az emberrel. A párodat ki tudod túrni az ágyból, ha ki van vele a tököd, hogy horkol vagy a fogát csikorgatja. De anyádat, apádat, testvéredet nem vághatod ki csak úgy az életedből, mint macskát szarni, még akkor sem, ha valamelyik a sok közül csak szívja a véred, mint egy rossz parazita. Végül is, az övé is. Vagy az ő keze munkáját dícséri egy kicsi belőle, vagy ketten osztozkodtok rajta. Ilyen ez a család, a vér nem válik borrá sajnos, pedig néha nem mondom, egy üveg vöröskével szívesebben vitatkoznék. Meg egyébként is, ha megírsz egy könyvet, az a könyv behozza neked a jövedelmet - ha behozza -, viszont nem fogja megoldani az összes problémád. Ugyanígy működik a gyerek is. Nem várhatod el tőle, hogy mindig ott legyen, és végigvezessen az életed hátralevő részén. Gyereket a polcra csinálsz, hogy legyen mivel büszkélkedni a többieknek, hogy lehessen mit csodálni, formálni, szeretni. Nem pedig azért, hogy hű árnyékként kövessen és teljesítse minden óhajod, még azt is, amit ki sem mondasz, de nem is gondolsz. Persze kit milyen szellemben nevelnek fel.

Dávid dolgozó ember a mai naptól. Nem egészen 7 óra múlva ott fog ülni a villamoson, és zakatolni fog a melóba. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem az "ó basszameg" volt az első gondolatom. Aztán persze ez szépen elmúlt, örültem neki és büszke voltam rá, mint ahogy most is az vagyok. Csak tudod, a beszabehu azért megvolt, mikor közölte, hogy hétfőtől péntekig, reggel 8-tól délután 4-5-ig. De így is megoldjuk a hétvégéket ugyanúgy, ahogy eddig is, meg legalább én is kezdek valamit az életemmel, amíg ő pénzt keres. Máskülönben én is elmennék valami diákmelóra, de itt helyben nincs franc se, Pestre meg őszintén nem szeretnék feljárkálni, azért annyit nem ér az a pár ezer forint, főleg úgy, hogy annak a nagy százaléka elmenne a bérleteimre. Még a munkaügyi központot megpróbálhatom, hátha ott mondanak valami okosat és értelmeset az illetékes elvtársak.
Vicces egyébként, hogy édes jó anyám sziklaszilárdan biztos benne, hogy oda, ahova Dávid elment dolgozni, engem is be tudna iktatni. Egy ponton túl már nem is magyaráztam neki, hogy az a hely nagyon nem az a hely. Ha hagyod magad előbb szabadulsz.

Talán úgy 10-20 perce találhattam egy Facebook postot, amiben egy ismeretlen valaki leírta a véleményét a cyberbullying - internetes zaklatás/bántalmazás - jelenségről. Long story short, a lényege ennek a bejegyzésnek az volt, hogy aki van annyira hülye, hogy felveszi magára a lealacsonyító megjegyzéseket, az meg is érdemli. Az agyam persze azonnal elkezdett pörögni, ahogy elolvastam és értelmeztem a szöveget legjobb angoltudásom szerint, lenyomtam magamnak a kis monológomat erről az egészről, és arra jutottam, hogy na, erről van annyira szilárd és életképes véleményem, hogy legyen pofám publikussá tenni.

A cyberbullying engem soha nem talált meg komolyabb formájában, szerencsére, és csak történeteket hallottam olyan emberekről, akik emiatt vetettek véget az életüknek, vagy kezdték el bántalmazni magukat. Ennél fogva nincsenek saját élményeim, így teljes képet nem fogok tudni visszaadni erről az egészről, de én azt mondom, egy kívülálló véleménye is sokat számít minden témában.

Addig a pontig egyetértek emberünk véleményével, hogy "aki van annyira hülye, hogy felveszi magára, az..." Az nagyon sürgősen le kellene hogy üljön megnyugodni. Meg kéne kérdeznie magától, hogy miért ad egy olyan valakinek a szavára, akinek csak az IP címét, vagy még azt se ismeri. Szembe kéne néznie önmagával, meg kellene ismernie magát, hogy el tudja dönteni, mi igaz, és mi nem, hiszen ha pl. nekem azt mondják, hogy kibaszott dagadt vagyok, akkor nem dőlök a kardomba, mivel látom magam a tükörben, és tudom, hogy nem vagyok dagadt. Viszont amíg nem tudjuk, milyenek vagyunk, mik a képességeink és mi nem tartozik bele a mi hatáskörünkbe, addig mindent igaznak érzünk, ami negatív, és tulajdonképpen ezért esik rosszul. Legalábbis a saját tapasztalataim ezt mutatják.
Emellett az illetékes elvtársnak azt is helyre kéne tennie magában, ha eddig nem tette, hogy nem tetszhet mindenkinek. Az életben is vannak emberek, akik beszólnak nekünk első látásra, így a world wide weben sincs ez másképp.

Viszont a véleményéről számot adó ember nem beszélt arról az esetről, mikor ez az egész cyberbullying már elmegy egy nagyon, nagyon rossz irányba, és nem csak egyszerű kis beszólogatásról lesz szó, hanem rendes zaklatásról. Ezt nyilván nem lehet annyival elintézni, hogy nem figyelünk oda rá, bannoljuk, majdmegunja, hiszen aki ki akar minket készíteni lelkileg, na az ki is fog minket készíteni lelkileg.
Ennek ellenére fogadjuk el azt a tényt, hogy az akció-reakció mindenre érvényes. Ha nincs akció, nincs reakció. Az már persze egy más kérdés, hogy ki hozza létre az akciót, a bántalmazó, vagy a bántalmazott. Mikor a bántalmazott nem tett semmit, olyankor általában egy aberrált valaki állhat a bántalmazó szerepe mögött szerintem, mert hát nekik aztán tényleg nem kell túl nagy ok, hogy hülyeséget csináljanak.
Ellenben sosem értettem, hogy miért csodálkoznak, ha kiraknak/küldenek egy meztelen képet magukról, és utána rájuk ugrik minden istenbarma. Jó, nyilván nem érdemli meg a delikvens, hogy emiatt tönkretegyék az életét, de mielőtt feltesz bármilyen portálra egy ilyen képet, ami nem erre a célra lett kitalálva, vegye számításba, hogy ad 1, amint kiteszi, az ott is marad, ad 2, legalább egy marha rá fog ugrani arra a képre, elkezdi minden lehetséges módon zaklatni, és minél inkább próbálja lerázni, annál erőszakosabb lesz, ha nincs szerencséje. Úgy hogy akárhonnan nézem, ez is kezdődhet az egyén meggondolatlanságával, és sajnos nagyon sokszor ezzel is kezdődik.

Tekintve, hogy nincs tapasztalatom a dologban, és orbitális hülyeségeket nem szeretnék írni, ezért zárom a bejegyzést. Viszont ha valakinek köztünk több rálátása van, mivel történt vele egy s más, az nyugodtan megoszthatja kommentben, én nem fogom visszatartani.

Megint valami olyasmit akartam létrehozni, ami nem köthető hozzám, még csak álcaként sem. Igazából már évek óta tudom, hogy önmagamat nem fogom megtalálni, csak létrehozni tudok valami olyat, amire ráragaszthatok egy kis papírt, alkoholfilces "én" felirattal. Szánalmas próbálkozások voltak az elmúlt idők bejegyzései is kinézetei, megmondom őszintén, az oké, hogy alkotok valamit különféle alapokból, ami a leginkább magamra emlékeztet, de ez az erőltetett szarság a legkevésbé sem emlékeztet magamra, akárhogyan is nézem. Bármennyire is szeretem más emberektől látni a költői titokzatosságot egy barokkos körmondatba csomagolva, ez nem fér bele abba a zsákba, amit szívesen kibasznék az utca közepére. Én inkább vagyok egyenes és vulgáris, mintsem titokzatos. IRL ezt nem volt nehéz elfogadni, sőt, de az interneten senki nem tudja, hogy valójában egy lamantin vagyok. Ellenben persze még most sem vagyok teljesen elégedett, de soha nem is leszek az, ez egyfajta saját hülyeségem, hogy az elégedettség egyenlő azzal, hogy már nem akarok többet az élettől és ennyi volt. Lehetne jobb a design - emlékszem, régen mennyire utáltam ezt a szót -, kipróbálhatnék valami merészebbet, valami újat, de a kurva életbe is, ehhez volt kedvem, annyi hétnyi szenvedés után, értelmetlen harcot vívva a Photoshoppal, végre megszületett az, amit valaminek lehet hívni. Senki nem akarja látni az ide vezető utat. Senki.

Hogy meséljek is valamit az életről, múlthét keddtől vasárnapig végig Dáviddal voltam. Keddtől péntekig az általam 50 órás paradoxonként emlegetett istenverését csináltam, szombat-vasárnap meg hirtelen ötlettől elvezérelve úgy döntött a medve, hogy lejön hozzánk. Visszatérve az 50 órás paradoxonra, pontosan akkora időpocsékolás volt, mint amekkorára számítottam, és amekkorának elmesélték. Wekerlén kellett egy gyerektáborban segítenem másik két lánnyal a gimiből. Tulajdonképpen nem sok feladatunk volt, mivel egy kézművestábort szerveztek, egészen pontosan egy agyagtábort, és a gyerekek fele visszajáró vendég volt, a többi meg egy nap után tudta, mit kell csinálni, tehát végső soron olyan kurva feleslegesek voltunk, mint az Oreo reklám. A porontyok 7-8 éves létükre királyabb dolgokat raktok össze agyagból, mint én valaha gyurmából. A legtöbb feladat, amit egy nap csináltunk, annyi volt, hogy kihordtuk nekik a reggelit, meg figyeltünk rájuk az udvaron, hogy azért mégse kössék fel egymást ugrálókötéllel az első fára. Viszont szerencsére értelmes kölykök voltak, bár nem mondom, volt egy hatodikos kis csaj, akire úgy néha rászóltam volna, hogy nem ő szarta a spanyolviaszt. Szerdától meg már egyébként is gyorsan eltelt az a 4 óra, és még mindig azt mondom, jobban jártam ezzel, mint bármilyen más melóval.

Csütörtökön volt az, hogy Dávidkámat bekísértem a suliba az érettségi eredményeiért, hogy aztán együtt mehessünk Prókaival inni. Hát a Prókai már ott volt, mikor mi megérkeztünk, úgyhogy volt társaságom, és ahogy ő mondta: "Figyelj, Kocka, amíg te bent voltál, mi megismertük egymást." De egyébként tényleg jól elbeszélgettünk. Vicces volt, hogy a harmadik kör sör után - én egyet nem bírtam meginni, lol - mélyen a szemembe nézett, és elkezdte mondani: "Én ezt nem azért mondom, félre ne értsd, de én olyan barátnőt szeretnék, mint amilyen te vagy. Csendben vagy, elfoglalod magad, nem szólsz bele mindenbe. Az enyém folyamatosan pofázik és jobb akar lenni nálam." Aranyos volt, és pozitív csalódásként ért, hogy ilyen volt velem. Azelőtt, mikor még idegesebb típus voltam, nem kedveltem, mivel gyakorlatilag folyamatosan félreértettem - ó, az áldott túlérzékenység. De csütörtökön rájöttem arra, hogy hé, ez az ember tulajdonképpen kedvel, sőt, szeret, és a barátom akar lenni, hát akkor legyünk barátok. Máskülönben a hazaút vicces volt, mivel a srácok legalább 4 sört és 1 felest megittak, és nem azt mondom, hogy részegek voltak, és azt se tudták, mit beszélnek, de jól érezték magukat. Én ezzel szemben egy mogorva ribancként caplattam mellettük, mert olyan éhes voltam, mintha nem adnának nekem rendesen enni. Ilyenkor egyébként mindig attól félek, hogy az, aki nem ismer annyira, azt gondolja, át akarom szúrni a szívét egy villanyoszloppal, és aztán mehetek oda awkward módon, hogy ja, szeretlek, csak kurvára éhen voltam dögölve.