Vasárnap este tört rám ez a szerencsétlen, hogy én egy ilyen negatív jelző vagyok, meg egy olyan negatív jelző vagyok, fújj vagyok, de még milyen gigamega fújj, mindenki szebb, ügyesebb, okosabb, kedvesebb nálam, semmit nem ér az egész életem és ha itt helyben elvarázsolna egy tündérke egy párhuzamos univerzumba, senki nem venné észre, hogy a hülye fejem nincs többé. Meg kell mondjam, régebben úgy ragaszkodtam, úgy kapaszkodtam tíz körömmel ebbe a szerencsétlenbe, mintha legalábbis a szülőanyám lenne, ő volt a legjobb barátom, a megértő társam - hiszen mindig egyetértett velem abban, hogy semmit nem érek -, a mennyei manna, a mindenség elmélete. Most meg már két lábbal rúgnám le a verandáról, ahányszor meglátom a rusnya pofáját. De a zsigerből jövő undor és megvetés ellenére is betessékelem, meghallgatom kínját, baját, öntök neki teát, szedek neki levest, másodikfélének meg töltöttpaprikát, hagyom, hogy nálam aludjon, majd ha kipihente magát, összetörte a poharaim, eldobálta a könyveim és elhasználta a melegvizet, útjára engedem, mellőzve a szép szavakat és meleg öleléseket. Jogos lenne a kérdés, hogy miért fogadom be és miért dédelgetem. Mert az embernek meg kell fognia a saját kezét, meg kell szorítania és meg kell simogatnia, miközben azt mondja magának, "nem hagylak hátra". Még akkor is, ha éppen annak az oldalának a kezét kell szorongatnia, amelyiket normális esetben felpofozna, megrugdosna, és otthagyná a Deákon söröző-borozó fiataloknak és a mindenféle nyelven kommunikáló turistáknak. Mert ha én nem fogom meg a kezem, más sem fogja megfogni, ha én hátra hagyom magam, mindenki más is így fog tenni. És nem számít, hogy a legundorítóbb vagy a legszánalmasabb részem az, amelyiknek meg kell mondanom egy anya mindent látó, bölcs mosolyával, hogy "nem vagy egyedül, megvan a helyed a világban", nem számít, mennyire nem akarom még csak a levegőt sem mellette venni, akkor is meg kell neki mondanom. Nem mondhatom azt neki, hogy "nem szeretlek, menj innen", nem mondhatom azt, hogy "szűnj meg létezni". Nem mondhatom, mert bassza meg, az én részem, egy rész, ami nélkül az egész is eltűnhetne a rizsporos picsába. Várhatok én akármilyen isteni csodát és baráti-bajtársi segítséget, ha magamon nem segítek azzal, hogy elismerem, szükségem van a segítségre, mert félek egyedül, és ahhoz, hogy ne féljek, szükségem van másokra. Nincs értelme tönkre tennem az életem, és a körülöttem lévő életet csak azért, hogy azt mondhassam, "egyedül is boldogulok, mert független vagyok és szopjatokle". Máskülönben pedig szidhatnám az élő istent mindenért, amim nincs, de hosszútávon kifizetődőbb, ha hálás vagyok azért, amim van, megbecsülöm és gyarapítom.

Na hát Amy blogján találtam egy ilyen teszt cuccot, és mivel most nincs affinitásom azokról a dolgokról írni, amiket felírtam az ötletekhez, ezért most inkább egy ilyenre korlátoznám azt a sok energiámat. Egyébként, ahogy végigolvastam a kérdéseket, rájöttem, hogy ez is egy TAG videós kérdéssor.

01. Mi az, amit ma meg tudsz tenni, de tavaly még nem voltál rá képes?
Tavaly még bele voltam feledkezve a saját tehetetlenségemnek hitt hülyeségembe. Azt gondoltam, hogy én egy kurvára de nagyon rossz ember vagyok, és nem érdemlek meg semmi jót az életben, és ez ellen semmit nem tudok tenni. Mindent úgy láttam, mintha csak a rossz oldala létezne, mintha valaki direkt ki akarna velem baszni. Ennek és még sok más dolog hatására volt egy 3 hónapig tartó intenzív pánikrohamos időszakom. Akkor mondtam azt, hogy na jó, elég lesz, mert most már sok van a jóból. Ez év tavaszától kezdtem el jelentősen jobb irányba változni. Jobb a közérzetem, boldogabb vagyok a bőrömben, jobban megismertem magam, és már reálisan látom mind a személyiségem, mind a kinézetem, és azt kell, hogy mondjam, nem rossz ez, amit látok.

02. Hogyan állítanád fontossági sorrendbe a következő szavakat: boldogság, pénz, szerelem, egészség, hírnév?
Nem vagyok anyagias, sem ennek a csúnya, nyugati világnézetnek az elkorcsosult mellékterméke, de pénz kell ahhoz valamilyen szinten, hogy egészséges legyél. Meg akárhonnan nézem, pénz valamilyen szinten kell a boldogsághoz is, mert oké, nem boldogít a pénz, de az sem, ha nem tudsz kenyeret tenni az asztalra. Szóval ha reális szemmel nézem a sorrendet, akkor pénz, egészség, boldogság, szerelem, hírnév. Ha meg a saját preferációm szerint, akkor egészség, boldogság, szerelem, pénz, hírnév.

03. Egyetlen mondatban válaszolj: ki vagy te?
Egy egyszerű ember, aki ugyanúgy szeret, élvez, sír és hibázik, mint mindenki más.

04. Miről szeretnél ismert lenni?
Egyáltalán abban nem vagyok biztos, hogy ismert szeretnék-e lenni. Bár valamilyen szinten azért örülnék neki, mivel egy kissé exhibicionista jellemem van. De hogy miről szeretnék ismert lenni... Fogalmam sincs.

05. Ki az, aki mellett jobban érzed magad a bőrödben?
Egyértelműen Dávid mellett. Senki mellett nem szokásom megjátszani magam, de neki nem kell az elvárásaihoz igazítanom a viselkedésemet. Olyan állat lehetek mellette, amilyen akarok, és ez fordítva is így van.

06. Mi az a három tulajdonság, ami legfontosabb számodra a barátságban?
Ha bizalom van, van minden. Ha bizalom nincs, nincs semmi.

07. Mit gondolnak rólad mások, ami egyáltalán nem igaz?
Én azt mondom, ha valaki valami olyat gondol rólam, ami nem igaz - már ha nem ilyen hülyeségek, hogy terhes vagyok, vagy leszoptam 8 srácot, szóval olyan, amiről alapból nem is tudhat -, arról nagyrészt én tehetek. Ha egy adott helyzetben úgy viselkedek, ahogy alapból nem szoktam, valamilyen oknál fogva, akkor egyáltalán nem meglepő, ha egy harmadik személy hamis következtetést von le. De máskülönben nem tudom, hogy mi olyat hisznek rólam az emberek, ami nem igaz. Talán vannak, akik azt gondolják, hogy nincsenek problémáim és mindent higgadtan tudok kezelni.

08. Mi az a dolog, amit egy hajótörés esetén sem tudnál elveszíteni, amit senki nem vehet el tőled? (Nem tárgyi.)
Hát egy hajótörés esetén még az se biztos, hogy egyáltalán marad belőlem bármi. De egyébként a személyiségem valószínűleg tuti biztosan megmaradna.

09. Ha lehetne egy üzeneted, amit az egész világ számára eljuttathatsz, mi lenne az?
Ne süllyedjetek el az önsajnálatban, mert az aztán tényleg nem vezet sehova.

10. Mi az, amire azt mondtad, hogy SOHA, és a végén mégis megtetted?
Nem szoktam azt mondani, hogy soha, de egy időben biztos voltam benne, hogy mellettem nem lesz egy férfi ember, aki szeretni fog, nekem nincs ilyenekre szükségem. Aztán ehhez képest már több, mint egy éve van mellettem egy férfi, aki szeret, és szükségem is van rá...

11. Mi az, amiről egészen más véleménnyel voltál öt évvel ezelőtt?
Mindenről más véleménnyel voltam öt évvel ezelőtt.

12. Van bakancslistád?
Hát ha azt annak nevezhetjük, hogy összeírtam a vágyaimat és a céljaimat, akkor ja, van.

13. Mennyire vagy előítéletes?
Csak annyira, ami egészséges, és kell az élethez. Nem értem, hogy az emberek miért hangoztatják, hogy ők nem előítéletesek. Mindenki előítéletes, ez egy alapvető emberi tulajdonság, amit kár tagadni, és nincs is az előítéletekkel semmi baj. Akkor van baj, ha nem vagyunk hajlandóak változtatni az előzetes véleményünkön, és beletemetkezünk az előítéleteinkbe.

14. Mit gondolsz, mi az, amire a modern társadalomnak nincs is szüksége?
Én szeretem úgy felfogni a dolgokat, hogy ami létre tud jönni, az már rendelkezik valamiféle jelentőséggel, különben nem jönne létre. Persze néha én is mondok olyanokat, hogy felesleges a háborúzás, felesleges a kovalens kötések megtanulása, de valójában azt kell gondoljam, nem felesleges.

15. Ha visszamehetnél az időben, és elmondhatnál valamit az egykori önmagadnak, mi lenne az?
Ne legyél hülye.

Tudod, én nagyon nem szeretem, mikor valaki ítélkezik más döntése felett, és akár személyeskedve tesz megjegyzést az illető, akár csak úgy általánosságában, nem tudom megállni, hogy bele ne szóljak valamilyen módon. Én úgy gondolom, hogy nem létezik rossz döntés. De még ha létezne is, akkor sem állna jogunkban megmondani, hogy egy másik személy döntése most jó-e vagy rossz.

Ennél fogva marhára nem tudom értékelni azt sem, mikor jönnek az önjelölt ítélethozók, és úgy állítják be az abortuszt, mintha valami fekete mágia, vagy boszorkányság lenne, mintha maga a Sátán hozta volna magával ezt a borzalmas dolgot - és mintha mindenkinek kötelező lenne.

Most tegyük fel, hogy egy 16 éves lány azért esik teherbe, mert az illetékes elvtársak nem figyeltek oda, és beleraktak egy olyan óvszert a dobozba, ami egy kicsit már el volt érve, ezért kiszakadt. A csaj nyilván nem fogja megtartani, ha van annyi sütnivalója, hogy tudja, nem lenne képes megteremteni neki a megfelelő körülményeket, és nem akarja, hogy szenvedjen a gyerek. És akkor nem az van abban az emberben, hogy hm, ez egy értelmes, felelősségteljes lány, aki nem akar tönkretenni egy emberi életet, nem. Jön a jó kis "ha dugni volt eszed ilyen fiatalon, akkor már szüld is meg a gyereket" érv. Hát nagyon jól nézne ki ez a világ, ha ilyen alapon minden 16-17 éves gyereket szülne, aztán az egyikből depressziós lenne, a másikból pszichopata, a harmadikból meg pedofil. Mert azért az, ha nagy nélkülözésben él a gyerek, és az anyja rá sem tud nézni, annyira gyűlöli, akkor előfordulhat, hogy létrejönnek ilyen kis defektek.

Persze nyilván vannak ilyen korú anyukák, előfordul, hogy suliban anyu meg apu egymás mellett ülnek, de mögöttük van is egy stabil családi háttér, megfelelő környezet, és a sráccal együtt, a szülők bevonásával hozták meg a döntést, hogy megtartják a gyereket. De a legnagyobb poén, hogy itt is az a helyzet, hogy jönnek a megjegyzések, és újfent kiderül, hogy valójában senkinek nem jó semmi, de azért mindenkinek nagyon van szája.
 
Vagy akár mondhatnám azt, hogy megerőszakolták a nőt, és azért választja az abortuszt, mert nyilván nem attól a vadbaromtól akar gyereket, aki se szó, se beszéd, bevágta neki a lompost.

Vagy itt vagyok példának én, csak hogy személyesebb legyen a dolog (nem, nem volt részem abortuszban). Tudom, hogy nem lennék képes felnevelni egy gyereket. Én a saját szempontomból elvesztegetett éveknek látom a gyereknevelést, éveknek, amiket már soha nem kapnék vissza, emellett én egy gyereket nagyon radikális, igencsak megkérdőjelezendő módszerekkel nevelnék. Azért pedig nem vagyok hajlandó gyereket szülni, hogy utána berakjam egy árvaházba, vagy odaadjam valaki másnak. Persze ez 25 éves koromig még változhat, de én a jellememből adódóan nem vetemednék gyerekvállalásra.

Nem szeretem, nagyon nem szeretem, mikor ezt az amúgy is nehéz döntést még pluszba meg akarják nehezíteni más nők - ráadásul - az ítéleteikkel. Egy ilyen helyzetben kurvára nem egyszerű logikusan gondolkozni, hiszen mi van az emberben? Félelem, színtiszta félelem. És akkor jönnek ezek az ismeretlen emberek, és meg akarják mondani, hogyan döntsek egy másik ember sorsáról úgy, hogy nem ismernek sem engem, sem a helyzetemet. Mert szerintük ha nem tartasz meg egy gyereket, akkor már nem is vagy nő, nem is vagy ember, csak egy szörnyeteg. Mintha attól sokkal jobb lennél, ha Istent játszva döntenél egy másik ember életéről, holott még a sajátodéval sem vagy tisztában.

Nem is azokat a nőket nem tolerálom tehát, akik egy olyan helyzetben nem választják az abortuszt, hiszen szívük joga, nincs beleszólásom. Nyilván sajnálom a gyereket, és nyilván meglesz a véleményem elsőre, de nincs jogom ahhoz, hogy ezt az orra alá dörgöljem és megvessem, már csak azért sem, mert sose lehet tudni. Viszont azért mindig is fel fogom emelni a hangom, hogyha azért ítélnek meg valakit undorító szörnyetegként, mert meghoz egy döntést, amihez úgy igazából senki kívülállónak nincs köze. Nem kell feleslegesen megnehezíteni valakinek a dolgát, pláne úgy, hogy nem is tudunk gyakorlatilag semmit. És ez igazából mindenre vonatkozik.

Én nem tudom, ki hogy van vele, de mikor azt mondják nekem, hogy "te egy szemét vagy, és mindig megbántasz csak azért, mert más a véleményem", akkor már konkrétan zsigerből kell megkérdeznem, hogy "oké, de akkor miért is beszélgetsz velem még mindig, és miért kérted ki ezelőtt is a véleményem?" Ilyen "beszólásoknál" mindig azt kell feltételeznem, csak azért kapom meg, mert  bassza az illetékes elvtárs csőrét, hogy nem értek vele egyet és nem vagyok vele olyan kedves, amilyennek lennem kellene szerinte. Hát. Szorri. De már csak nem kalapolok egy frusztrált embergyűlölőnek, aki gyakorlatilag a semmire veri magát és janicsárkodik. Emellett baszik megadni az alapvető emberi tiszteletet, én meg nem fogok valakit csak azért tisztelni, mert jobban elnőtt a földtől, mint én. Mire kéne tisztelnem azt az embert, akinek problémája van a barátommal, de ezzel a problémájával nem hozzá megy, hogy megbeszéljék, hanem nekem panaszkodik róla? Persze nyilván meghallgattam, és igyekeztem hatni a kis lelkének világára, de hát annyit ért, mint halottnak a csók. Még mi vagyunk a gonosz szemetek, akik őt mindig csak leszólják, és bántják, mi vagyunk azok, akiket meg kell tanítani normálisan viselkedni, mi senkik vagyunk és semmit nem fogunk elérni az életben, de ő majd boldog lesz, mert sokkal érettebb nálunk. Jól van, előtted az élet, baszod. A történet vége az lett, hogy mindkettőnket kitörölt az ismerősei közül, és azóta semmi.

*ETERNAL SCREAMING*

- bejegyzés közben megláttam, hogy tudok frissíteni win 10-re, úgy hogy itt megállok egy pár percre -

Pár percre, huh? Francokat. Egy órára. De eddig úgy néz ki, megérte. Majd ha jobban összeismerkedtem vindózbácsival, írok valami helyzetjelentést, hogy hogyan alakul a kapcsolatunk. Egyenlőre úgy nézek rá, mint kisgyerek a mászókára, ezzel az Edge dologgal még barátkoznom kell - egyenlőre nem is használom inkább -, meg még meg kell nézzem, mire vagyok én itt képes. Emellett tervezek még valami véleményt írni a Suburgatory sorozatról, meg a Penny Dreadfulról is, ha eljutok addig, hogy végignézzem azt a 8 részt a 1. évadból. Leköt, leköt, meg érdekes, de azért mégis csak 40-50 perces egy rész. Oda oldalra meg kiraktam a mail címemet, hátha valakinek valami kérdése, kérése, megbeszélnivalója támad, vagy csak szimplán meg akar ismerni.

Egyébként a napokban újra elkezdtem hallgatni a jó kis metál meg rock számokat, és életemben először volt szerencsém meghallgatni egy Sonata Arctica számot. Ne vess meg, de nekem az a szám komolyan olyan volt, mintha a mulatós és a powermetal szerelemgyerekét hallgattam volna. Ettől eltekintve nem volt rossz.

Én tulajdonképpen egész eddigi életemben az alapján ítéltem meg magam, amit a szüleim vágtak hozzám dühükben, vagy csak úgy, mert azt gondolták, mindenhol úgy viselkedem, mint otthon, és akkor én bizonyára ilyen és ilyen vagyok. Soha nem volt más, amiből építkezhettem volna, hiszen nem jártam el semerre. Amióta Dáviddal együtt vagyok, azóta kezdtem el az ő segítségével kiépíteni a saját kis szociális életemet, aminek ennél fogva ő is a szerves része lesz nagy valószínűséggel még azután is, ha esetleg eljutunk arra a pontra, hogy már nem tudunk tovább együttműködni. De nem bánom. Most még nem. A későbbi eseményekig pedig még el is kell jutni. Majd egyszer kitalálom, hogy mit kezdjek magammal, mikor jól megbánom. Mindenesetre nem szégyen segítséget kérni és más emberekre támaszkodni egy időre, ha valamivel kapcsolatban azt érezzük, egyedül kevesek vagyunk hozzá.

Hogy miért is nem jártam el eddig konkrétan sehová, az legalább annyira az én hibám, mint a szüleimé. Ők mondtak nekem dolgokat, amiket nem feltétlenül lett volna szabad szülőként, én pedig mindent kérdés nélkül elhittem, és ezek alapján én szépen el is bíráltam magam egy idegesítő, önző, picsogó szerencsétlennek, aki életképtelen és alkalmatlan az emberi kapcsolatok kialakítására. Na hát azzal a lendülettel, ahogy én ezt eldöntöttem magamban, elkezdtem akaratlanul is megfelelni ennek a képnek. Elhatárolódtam az emberektől, hisztis és követelőző lettem, sírt a szám és utáltam mindent. Mindenről és mindenkiről volt véleményem, ami természetesen totál hülyeség volt. Azt kell mondjam, régebben mindamellett, hogy buta voltam, mint a föld legtöbbször, előszeretettel próbáltam meg eljátszani, hogy okosabb vagyok nálad. Persze ezt nem azt jelenti, hogy akkoriban nem voltak jó tulajdonságaim, mert voltak. Csak hiszékeny és fogékony voltam, magamba szívtam az információt - a szüleim szavait -, és nem eresztettem el, hittem benne, mintha valami szentírás lett volna. (zárójelben jegyzem meg azt, hogy nekem pontosan emiatt a tapasztalatom miatt van az a meggyőződésem, hogy a hit nagyon rossz dolgokra képes, ha nem a számunkra kedvező, a jólétünkhöz hozzájáruló dolgokban hiszünk)

A szüleim részéről a legfőbb probléma az összetartás és az összhang hiánya volt. Nem tudom, hogy bátyámat milyen körülmények között, hogyan nevelték fel, de azt tudom, hogy ez a két ember, mikor én megszülettem, már rég nem volt képes együttműködni és ennélfogva nem kaptam meg tőlük a kellő érzelmi stabilitást. Nem hibáztatom őket egyáltalán, viszont tény, hogy ők is csinálhatták volna okosabban, ugyanúgy, ahogyan én is.
Az érzelmi stabilitás hiánya mellett meg kell említenem, hogy édesanyám és édesapám két nagyon hasonló személyiség azt tekintve, hogy mindketten akaratosak, arrogánsak és hiszékenyek. Ennek kapcsán mondom én mindig azt, hogy nem jó, ha két ember tulajdonságai - legyenek azok a tulajdonságok akár jók, akár rosszak - nagyon megegyeznek. A legjobb mindenképpen az, ha két ember tulajdonságai kiegészítik egymást, és ezt korántsem annyira nehéz összehozni, mint amennyire azt egyesek gondolják.
Ők lehettek volna türelmesebbek, kevésbé követelőzőek velem szemben, valamint nem a saját akaratukat, véleményüket kellett volna rám erőltetniük, és mindemellett esetleg megtehették volna azt, hogyha kérdeztem, mert nem értettem valamit, akkor lebaszás helyett magyarázattal szolgálnak - bár ez inkább édesanyámra jellemző mind a mai napig. Úgy gondolom, túl sok elvárást állítottak fel velem szemben, és keveset segítettek abban, hogy ezeknek az elvárásoknak eleget tegyek. De nyilván nekem is van bűnöm, hiszen én is felvettem a stílusukat velük szemben, és fel is veszem mind a mai napig, ha olyan kedvemben találnak meg, én is ugyanúgy teszek a tűzre. És mint tudjuk, az is hülye, aki elkezdi, és az is, aki folytatja.
Persze ez nyilván nem arról szól, hogy utálom a szüleimet és egy kecskeáldozós koncerten az ő nevüket suttognám az áldozó oltár fölött. Én őszintén szólva nagyon örülök, hogy a szüleim olyanok, amilyenek, hiszen a sok hátrány mellett ugyanúgy el tudom mondani, hogy származott előnyöm is a dolgokból. Azt hiszem, nekik hála megtanultam, hogy a legszarabb helyzetből is ki lehet hozni a legjobbat, és minden viszonylagos. Ha őszinte akarok lenni, nem érzem hátrányosnak a helyzetemet, és nem gondolom azt - már -, hogy jobb lenne máshogy.

És most így a végén fel kell tennem a kérdést. Van még igény ilyen jellegű postokra? Már szükségét érzem megkérdezni, mert azt gondolom, ezt az egészet már rég nem csak a saját szórakoztatásomra csinálom, hanem a te szórakoztatásodra is. Aztán ugyebár nem jó dolog olyat kínálni, ami a közönségnek annyira nem tetszik.